57th & 9th
Oct
13
2017
Budapest, HUBudapest Arena
0
share

Tét nélküli, barátságos - Sting az Arénában...

Különösebb tétje nem volt, de élvezetes besztof-programot kaptunk a Budapestre öt év után visszatért angol gitáros-énekestől péntek 13-án este a Papp László Budapest Sportarénában. Soha rosszabb ne legyen. Persze jobb azért bármikor jöhet.

A popban az az izgalmas, amikor éppen történik. A jelenidejűség. Amikor az orrunk előtt, a szemünk láttára bontakozik ki valami (egy zenekar, egy stílus, vagy éppen egy koncert). Ami majd lehet, a jövőidő, abban ott van az izgalom lehetősége vagy csírája, ám ami volt, a múlt az csak reprodukálható. Persze az is lehet kellemes és élményszerű. Ez utóbbi történt tegnap este Budapest legnagyobb fedett koncerthelyszínén.

Ha össze akarjuk egyébként szedni, hogy mi fontos történt az egyébként természetesen rocktörténeti fejezetet érdemlő Gordon Matthew Sumnerrel az elmúlt mondjuk 20 évben, akkor nem lenne könnyű dolgunk. Már, ha a fontos és lényeges történéseket akarnánk leltározni.

Az egykori Police-vezér, akinél a nyolcvanas évek második felében, sőt még az évtizedfordulón is – már szólóelőadóként - kevés kurrensebb árucikk volt a könnyűzenei piacon, tavaly adott ki új sorlemezt 57th & 9th címmel - már ezzel a lemezzel nyitotta újra 2016 novemberében a párizsi Le Bataclant -, ám előtte hosszú ideig képtelen volt egyetlen megveszekedett érvényes hangot lemezre rögzíteni. Az 1999-es Brand New Day után csinált középkori dalos albumot, lantlemezt, folkos-musicales Broadyway-darabot, ami jelentőset hasalt, szimfonikus önfeldolgozás-albumot, és nehezen szerethető poplemezt is.

2007-ben összerántotta egykori zenekarát, és hosszú nosztalgiaturnéra indult, aztán koncertezett Paul Simonnal és Peter Gabriellel is, közben kapott Grammy-díjat, tagja lett a Rock and Roll hírességek csarnokának, játszott Barack Obamának és Karimov üzbég elnöknek (utóbbiból szolid botrány lett – Sting állítólag azt hitte, hogy egy UNICEF-támogatta fellépésről van szó, kiderült, hogy mégsem), de közben feltűnő volt, hogy az egykor zenei ötletektől kicsattanó művész nem találja saját alkotói vénáját.

Ezen az összképen a már említett 2016-os új album, melyen Sting ismét gitározósra-rockzenekarosra vette a figurát, sem sokat javított túl sokat, legfeljebb állított valamit a mérlegen. Miközben egy nyugdíjaskorú Paul Simon, Robert Plant, sőt, Elton John is legszebb napjaikat idéző új lemezeket készít, Sting ihlettelensége fájó hiány.

Ennek azonban csak annyi köze van a tegnap estéhez, hogy az idén 66 éves newcastle-i születésű popveteránt azért az önreflexió hiányával nem vádolhatjuk meg, hiszen olyan számsorrendet állított össze, ami - három új dal kivételével, melyek közül az egyiket ráadásul nem is teljes egészében adott elő - kizárólag a Police-ra és szólópályafutása sikeresebb részére (nagyjából-egészében első nyolc évére) koncentrált. Köszönet neki ezért.

Ezen az estén egy minden tekintetben leszálkásított koncertet kaptunk, melyet különös módon Sting fia, Joe Sumner nyitott egy szál gitárral (az ő fellépését pedig apja és fia duettje, a legújabb Sting-album Heading South on the Great North Road című dalát adták elő). Aztán a 41 éves gyermek színpadon is maradt, apja mögött vokalistaként; ő korábban már Fiction Plane nevű zenekarával is koncertezett a papa előtt (nem ügyetlen, de nem is különösebben tehetséges, nyilvánvalóan nem állhatna a világ eme deszkáin, ha nem Sumner volna a családneve).

Szóval: minimál fények, semmi színpad mögötti vizuális hókuszpókusz, csak a két nagy kivetítő oldalt, semmi hosszú monológ, gyakran egymásba érő, egymásra ráindított dalból-dalba folyó számok, s szálkás volt maga a zenekari felállás is, a legutóbbi lemez rockos ihletettségének megfelelően, két gitárral, billentyűs nélkül. Csak az egyik vokalista (azaz Joe Sumner mellett a másik) villantott néha tangóharmonikát, amiről ismét megállapíthattuk, hogy néhány indokolt kivételtől eltekintve - mert szörnyen modoros - nincs keresnivalója egy rockkoncerten.

A rajongói boldogságnak azonban semmi nem feküdhetett keresztbe. Amikor Sting életműve legjavát, ami a nettó múlt idő, viszi színpadra, nem érzünk kellemetlen mellékízt (ahogy például éreztünk Robbie Williams nyári koncertjén); mind az előadás tárgya, mind az előadó komplett, kompakt és sérülésmentes. Nincsenek, mert nem kellenek a dalok újraértelmezésére, vagy idézőjelbe tételére szolgáló szellemeskedő idézőjelek, (egy-két kivételtől eltekintve) nincsenek modoroskodó, fontoskodó, szószátyár zenélgetések.

Viszont teli torokból üvölthettük a Message In The Bottle refrénjéhez, hogy Szentmihályon presszó lesz, nevethettünk magunkban - miközben persze élveztük magát a dalt -, hogy vajon e pillanatban is hányan gondolhatják a volt szerelme után kajtató, kidobott férfiről szóló Every Breath You Take-ről, hogy majd az lesz a tuti bevonuló dal az esküvőre, újra és újra csettinthettünk, hogy mennyire nincs egy deka por sem a három és fél évtizedes Police-dalokon, konstatálhattuk, hogy az Englishman In New York rockzenekarra hangszerelve is működőképes, és végezhettünk gyors fejszámolást, hogy a hűséges gitáros, Dominic Miller immár több mint 25 éve zenél gyakorlatilag folyamatosan Stinggel (zárójel: Sting másik gitárosa is Miller, Rufus Miller). Végül pedig: hallhatuk, ahogy Sting és zenekara az Ashes to Ashes David Bowie-dallal (melyet Joe Sumner énekelt) és a mellé pakolt 50.000 című Sting-számmal, amit Bowie és Prince halála inspirált, fejet hajt a 2016-ban elhunyt két popsztár előtt.

(Plusz: láthattuk azt is, hogy Gulyás Gergely, akit "farmer+nyakkendő kombónál lazábban még a wellness-szállókban tartott kihelyezett frakcióüléseken sem igen látták", Stinget is öltönnyel-nyakkendővel tiszteli meg)

Mintha egy jól ismert színházban régóta futó klasszikus darab sok századik előadását láttuk volna - azt a darabot, amire már évekkel előbb egyszer beültünk. Megnéztük, szerettük, hazamentünk. Ilyen is van.

(c) hvg.hu

SET LIST

COMMENTS 0
photos